Kiüzetés a Paradicsomból

Éppen 10 esztendeje, hogy “itt ragadtam” a Fővárosban

1998. június 30-án reggel személyes holmijaimmal megrakodott, kombi autóval indultunk el Budapest, illetve akkor még Solymár felé. A volánnál egyik unokatestvérem ült, valamint Apám kísért el az útra.

Forró nyári reggel volt, Anyám kijött a ház elé, könnyeivel küszködött, búcsúztunk, majd ahogy az autó elindult és maga mögött hagyta Szolnokot, elkezdett tudatosulni bennem, hogy mostantól gyökeresen megváltozik az Életem.

Otthon, Édes Otthon (2004. nyarán)

Elsősorban a karrier motivált abban, hogy Budapestre jöjjek dolgozni, tanulni és élni, sajnos Otthon a körülmények már nem kedveztek és nem tudtam volna IT területen elhelyezkedni. Ha rajtam múlt volna, biztosan nem jövök el Szolnokról, legalább a főiskola befejezéséig a Szülői Ház biztonságát választottam volna, aztán pedig Otthon Szolnokon (vagy a régióban) próbáltam volna fészket rakni, családot alapítani.

A fővárosi álláslehetőség, mivel első IT munkahelyemen a beosztás nem tette lehetővé a bejárást (vállaltam volna az ingázást minden nap, ha normál munkarendben dolgozom), ezért el kellett fogadni a legnehezebbet is: ide kell költöznöm, hátrahagyva a Családot, a Szeretett Rokonokat (szegény Kucikát pl.) és a Legjobb Barátaimat, akik voltak olyan szerencsések, hogy megtalálták a számításukat Szolnokon, és nem kellett messzi földre (esetleg külföldre) menniük.

Először Solymáron laktam, Apám testvérééknél, addig maradhattam, amíg nem találtam albérletet. Ahogy kipakoltunk a kocsiból, megebédeltünk, aztán Apámék indultak is Haza. Akkor már növekedett az a bizonyos gombóc a torkomban, de még tartottam magam. Az igazán rossz az este leszálltával lett, egyre hevesebben törtek fel az emlékek az elmúlt 25 évről, főképpen az 1997-98 tanév alatti időkről, a főiskolás barátaimmal átélt nagyszerű élményekről, a biliárdpartykról a Tündében, a “tűzkeresztségről” , és sok-sok évre visszamenőleg, egészen gyermekkoromig. Este már nem bírtam tovább, papírt ragadtam és az egyik lánynak a bandából megírtam mit érzek, ki kellett írnom magamból. Volt már mobiltelefonom, de az akkor még igen drága volt (1998-at írtunk), ezért nem mertem telefonálni, mert anyagilag is a padlón voltam, be kellett osztani ami volt. Megírtam a levelet, majd lefeküdtem, nagyon nehezen elaludtam. Éjjel azt álmodtam, hogy a barátaimmal megyünk be busszal a városba, a Tisza-hídról lejövet látom, hogy esik az eső… Felébredtem, tényleg esett az eső, Solymárt és a Pilis többi települését hintette a völgyben az égi áldás.

Másnap, 1998. július elsején jelentkeznem kellett a MÁV Informatika Kft-nél nappali műszakra, akkor még reggel 8-ra kellett mennem, de az elkövetkező nap már éjszakás voltam, este 6-tól reggel 6-ig (a nappali műszak pedig fordítva ). Először a terézkörúti központban kellett jelentkeznem a HR-nél, “szerencsétlenségemre” pont a Nyugatinál. Ahogy kijöttem a metróból, önkéntelen is a csarnokba húzott a szívem, hogy megnézzem, indul-e Szolnokra vonat. Bizony, több vonat is indult azidőtájt Szolnok felé, és hirtelen megfordult a fejemben, hogy gyorsan jegyet veszek és Haza megyek, mert nincs kedvem ehhez az egészhez, inkább mást csinálok, csináljuk vissza, csak Odahaza fejezhessem be a főiskolát és a Családommal, Barátaimmal lehessek… De győzött a józan ész, már itt van helyem, itt kell dolgoznom, tanulnom és élnem, majd a pihenő heteken Hazautazom (akkoriban 3 hét szolgálat után járt egy szabad hét a fordás operátoroknak). Erőt vettem magamon, és fejest ugrottam a Nagybetűs Életbe. Így kezdődött, 10 évvel ezelőtt!

Azóta végre itt is Otthon érzem magam, ezt legfőképpen Mézinek köszönhetem! Akik ismernek tudják, hogy hosszú út vezetett idáig, hogy végre megtaláltam a SZERELMEM tavaly ősszel és kikerültem a folytogató hazugság csapdából, amibe hosszú időre bele kerültem. KÖSZÖNÖM NEKED SZERELMEM!